Arról, hogy a konfliktust felvállaló: az békességszerző

Nem konfliktuskerülő vagyok, hanem békességszerző. Nem haragot generáló, hanem méregtelenítő.

Nem kell mindenkinek megfelelnem, sőt inkább: jaj nekem, ha mindenki jót mond rólam.

Emberi szükséglet, nagyon szeretjük, ha mindenkinél jó színben tűnünk fel, jót mondanak rólunk, s közben elfeledkezünk arról, hogy nem embertársainknak kell megfelelnünk.

Az a dolgunk, hogy szeressük a másikat, azt adva neki, amire neki valóban szüksége van, ami igazán a javára válik. Egy alkoholistának nem veszek még italt, noha ő annak örülne, abból érezné a szeretetem. Javára válna? Biztosan nem.

Jó lennék a szemében? Igen. Nem tündökölhetünk jó színben, bezsebelve a dicséretzsetonokat, miközben sérül az ő személyisége, lelke.

S ez nem mindig szimpatikus. Pontosabban általában nem az. Ez sokszor azt jelenti, hogy nem mondanak jót rólam.

De miért értjük ezt meg ennyire nehezen?

Nem helyes a szeretet, a tolerancia akkor, amikor világos igen-nem mondásra van szükség. Ilyenkor ez áltolerancia, álszeretet. Mert könnyebb egyébként legyinteni és továbblépni, s könnyebb egy nyugisütit adni a gyerekeinknek, vagy villanypásztor elé tenni, hogy a rohanó életben a sürgős ügyeinket lélekszakadva intézzük, mint ahogy könnyebb a koldusnak száz forintot adva lelkiismeretünket megnyugtatva továbbrohanni, mintsem egy-két jó szót szólni vagy kellemesen elbeszélgetni.

Vannak helyzetek, amikor kivárásra van szükség, jobb csendben maradni. Vannak helyzetek, amikor szólni kell, s az még tetszik is a másiknak. S vannak helyzetek, amikor szólni kell, s az egyáltalán nem tetszik. Nem lehet visszahúzódni, mert az egyszerűbb. Nem lehet úgy szimpatikusan tetszelegni, hogy az egyik elviszi a balhét, mert világosan beszélt. A csend ilyenkor árt. Az elfedező szeretet mindig a leghatalmasabb. Van azonban, amikor úgy fedez el, hogy előtte a viharokat tisztázza, az indulatokat lecsendesíti.